Brandon Hackett: Az ember könyve

A sci-fi és én?

Nem mondanám, hogy olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Néztem már számtalan csillag és bolygóközi, különböző lényekkel megfűszerezett, X-aktákon túlmutató történetet. Néztem, de nem olvastam, és ha az emlékeim nem csalnak, akkor egészen Brandon Hackett-ig szűzies, science fiction mentes életet éltem.

Amikor szembe jött,valami azt súgta, megéri majd feladnom a cölibátust.

„Háromezer embert ragadtak el egyszerre a Föld különböző pontjairól. Köztük van Attila, a félénk budapesti kamasz fiú, Jurij Vitkov, a magabiztos orosz vállalkozó és annak lánya, a tízéves Aurora is. Háromezer ember, akik most egy élő űrhajó belsejében utaznak, és minden pillanatban egyre távolabb kerülnek a Földtől. Nyomasztó körülmények között élnek összezsúfolódva, erkölcsök nélküli, öntörvényű közösségbe szerveződve anélkül, hogy tudnák, miért kerültek ide, hova tartanak, és milyen sorsot szántak nekik elrablóik. Hamarosan egy számukra felfoghatatlan, idegen világba érkeznek, ahol az evolúció egészen más utat választott magának, és az érkezésük fajok és kultúrák százainak életét dúlja fel. Attila, Jurij és a többiek előtt csak a túlélés lebeg, de előbb-utóbb szembe kell nézniük egy sokkal fontosabb kérdéssel. Vajon sikerül-e megőrizniük az emberi mivoltukat?”

Apu kezébe vette, forgatta, bele-bele olvasott, majd röviden és tömören megfogalmazta a lényeget: „Ez egy kemény könyv!”

Én ezt annyival egészíteném ki, hogy ez egy kemény, dúrva, igazán jó könyv!

Már az első helyszín, az űrhajó belseje, ez az élő-lélegző, hátborzongató utazó jármű, megadta számomra az alaphangulatot. Feszült várokozással tekintettem minden újabb oldal elé. Lenyűgözött az a mini társadalom, amit a szereplők elkezdtek fokozatosan kialakítani.

Az is nagyon tetszett, hogy a világ minden pontjáról ragadtak el embereket, nem volt mindenki amerikai. (Elvégre, bár a mozifilmek ez ellenkezőét sugallják, de mégis mi tudjuk jól nem csak Ámérikára jár rá a rúd idegen lények, borzalmas szörnyek és egyéb katasztrófák tekintetében.) Jó kis bábeli zűrzavar volt ott a történet elején.

Szeretem, és büszke is vagyok az anyanyelvemre, de ilyen esetekben nagyon tudom sajnálni, hogy nem egy elterjedtebb nyelv a magyar. Ugyanis, ha Brandon Hackett nem Markovics Botond lenne írói állnéven, és mondjuk ha amerikainak született volna, akkor ezért a regényért már filmproducerek ölnék egymást, és olyan szenzációs mozit csinálhatnának belőle, ami mérföldekkel verné a versenytársakat a kategóriájában.

Hogy miért is tetszett nekem ez a könyv?

A világfelépítése igazán egyedi, a történet jól végig gondolt. A stílusa gördülékeny kellően fordulatos, meg tudott lepni!

Végi ott bujkáló, minden oldalon szembejövő kérdés: Mi tesz bennünket emberré? Mitől maradhatok meg embernek?

Nem kapunk rá az írótól egyértelmű receptet, magunknak kell ki válogatnunk az összetevőket, és pont ezektől kemény, és igazán jó ez a regény!

Ami nagyon tetszett: az űrhajó, a mikro társadalom alakulása, A nyomorultak

Kedvenc idézet: "A szerelem maga az élet, ha nem a halál. Bölcső, de koporsó is. Az emberi szívben ugyanaz az érzés mondja ki az igen és a nemet. Isten minden alkotása között az ember szíve árasztja a legtöbb fényt és, ó, jaj, a legtöbb sötétséget is."

Borító: Na ha valami, hát ez nem jött be!

Pontozás: 

Kiadó: Agave

290 oldal