Álltam én már iszonyt hosszú sorban órákat, hogy dedikáltassak, de ilyet még nem
pipáltam… szerintem egy Bon Jovi koncerten lehet ekkora őrület!
Van
nekem egy Lillám (unokatesó, 15 éves), aki sokáig a könyvek felé se nézett,
pedig én nagyon lelkesen ajánlgattam neki ezt is azt is, míg végül utolsó
próbálkozásként megvettem neki a Leiner Laura sorozatának, a Szent Johanna
Giminek ez első részét. Na, ez végre betalált! Kevesebb, mint fél év alatt
végigolvasta az addig megjelent mind hét kötetet. Rajongóvá vált! Sőt, azóta
rendszeresen és lelkesen olvas más ifjúsági könyveket is! Igazi könyvmolypalánta lett belőle!
Mivel
imádom, megígértem neki, hogy a nyolcadik, azaz az utolsó rész dedikálására
elviszem.
Mind
a ketten izgatottan vártuk március 9-t, a nagy napot! (Időközben én is
rajongója lettem a SzJG-nek!)
Hol
is kezdjem?
Március
8-9-én (péntek-szombat) tartották a dedikálással egybekötött megjelenést. Suli
napon nem akartam menni, hogy Lillus ne mulasszon, (utólag azt kell mondjam, a
suliból kellett volna lógni egy napot!), így mi a szombati napot
választottuk.
10-17
óráig volt meghirdetve.
Úgy
gondoltam, mivel egész napos, bőven ráérünk, ezért első körben úgy terveztem
meg a vonat utat, hogy 11 körül legyünk a helyszínen. Szerencsére, reggel korán
keltem (izgultam ám rendesen, hiszen nem vagyok járatos a Nagyvárosban J), amint kiláttam a fejemből facebookon csekkoltam a
frisseket, itt olvastam, arról, hogy már a pénteki napon is nagy tömeg volt, és
sokan nem kerültek sorra.
Uccu
neki, mi is hamarabb indultunk!
Így
10-re felértünk a színházhoz, ahova a dedikálást szervezték. Nem akartam hinni
a szememnek! A sor már egyszer teljesen körbe kerülte a Hevesi téri színházat
(bent az épületben a kávézó mellett dedikált az írónő, odalent pedig
lehetett vásárolni), a főbejárat előtt, már a következő kanyarulatba sikerült
beállnunk. Akkor még elegek voltak a kordonok, és átlátható a helyzet, jól
látszott, hol is kezdődik a sor. (Persze így is akadtak olyanok, akik velünk
együtt érkezdet, és szabadon értelmezték a sorban állás fogalmát, és a kordonon
átcsusszantak, hogy rögtön előre jussanak. Úgy voltam vele, hogy ezt a napot
úgy is erre szántuk, engem ne anyázzon senki, csak szépen haladjunk a sorral.)
Elkezdődött
a tyúklépésben araszolás, de a hangulat jó volt, beszélgettünk, nevetgéltünk,
szóba elegyedtünk az előttünk-mögöttünk állókkal…Egy ponton meglódult a sor,
felcsillant a remény, de ez csak a látszat volt, kétfelé vált a sor.
A
„lassúban” a könyvet és a SzJG-s kincseket (táska, bögre, kulcstartó,
könyvjelző, karkötő srb.), lehetett megvenni, míg a „gyorsban” csak a könyvet.
Ezek után jött a felismerés, nem elég megvennem a könyvet, egy harmadik, szó
szerint kilométeres sor vár rám, ahol már a könyvvel a kezemben várakozhatok a
dedikálásra. Állt előttünk egy szimpatikus anyuka a kislányával (Virág, 7. osztályos), megbeszéltem az anyukával, hogy a Virág velünk marad, mi megvesszük
a könyvet, ő pedig beáll a dedikálós sorba, gondoltam, hátha így valamivel
jobban járunk…
Hármasban
várakozunk tovább, egyre feszültebb, fáradtabb és idegesebb volt mindenki.
Egyre nagyobb lett a tömeg, a később érkezők próbáltak előrébb furakodni,
közben sorra jöttek ki már könyvvel a kezükben, út szélén olvasó, autók között
szaladgáló gyerekek, forgalomirányítót kellett hívni…
10-kor
álltam be a sorba, 12 óra volt, hogy az épületen belülre jutottunk, de még
ekkor is messze voltam a könyvvásárlástól! Egy kordon választott el a harmadik
sortól (ez volt a dedikálós), éppen betettem a lábam az épületbe, amikor ez egyik
szervező közölte a harmadik sorral, hogy becsukják az ajtót, és nincs tovább
dedikálás, mert hatalmas a roham, a tömeg, azok is akik bent vannak az
épületben és megvették már a könyvet, csak órák múlva végeznek, az írónő
megállás nélkül dedikál, kezd kimerülni, és vhol meg kell húzni a határokat!
Gondolhatjátok
mit éreztem!
Még
vagy 100 ember állt előttem, nem volt még könyvem, és már dedikáltatni se
tudok.. közben meg akik szintén hallották az új infókat elkezdtek tülekedni,
zúgolódni. (Megjegyzem a dedikálós sor az épületen kívül már akkora volt, hogy
ha annak a közepén vagy a végén álltam volna órákig nem tudom meg, hogy hiába
minden, nem tudom aláíratni a könyvem.)
Mellettem
Lilla és Virág teljesen letörve ( Virág Hévízről, mi Kecskemétről utaztunk fel), mögöttem több ezer dühös tini, fájt a lábam, a
derekam, elegem és melegem volt, és egy nagypapa a fülem hallatára megbeszélte, rosszullétet szimulál, hogy leülhessen egy korodon szerepét betöltő székre, míg
az unoka megveszi a könyvet…
Na
vahol itt lett elegem…
Lilla
és Virág picik, vékonyak, a trükkös nagyapó mellett még simán, feltűnés nélkül
elfértek, és beállítottam őket a dedikáló sorba… kb fél órával később megvettem a
könyveket, és odaadtam a lányoknak, úgy voltam vele én inkább lemondok a
dedikálásról, csak ők bejussanak.
Mire
eddig eljutottam, már nem csak a dedikálós sor előtt volt zárva az ajtó, de a
másik kettő, amin vásárolni lehetett bejönni, azok is zárva voltak.
Egy
pillanatig átvillant az agyamon, hogy kimegyek az épületből (ki is kellett
volna menni, hiszen már nem lehetet beállni a dedikáló sorba, viszont sehol nem
volt még nyitva kijáratnak mellékajtó!), de a kinti tömeget, és az egyre
erősödő zúgolódást, ajtófeszegetést látva, azonnal el is vetettem az ötletet.
Nem
mehetek ki két lány mínuszban!
A
kordon lábánál a Staff-fickó udvariasan el akart küldeni a fenébe, ő mellette
aztán csak úgy nem lehet belógni! De szépen megbeszéltük, hogy milyen hangulat
van ott kint, nekem meg itt bent van a felügyeletemre bízott két kiskamasz,
szerinte itt hagyom-e őket egyedül…
Ő
is rájött, hogy a válasz NEM, és inkább nem szállt szembe velem.
Az
emeletre felvezető lépcsőn végre megtaláltam a lányokat..
Még
két óra sorban állás következett… újra jó hangulatban, szinte minden gyerek az
új kötetet olvasta, nem fájt már semmijük, nem voltak se éhesek, se szomjasak,
valami bűverővel bírhat ez a 8. kötet.
Ha
eddig még nem derült volna ki:
-
a
szervezés pocsék volt
-
nem
számoltak ekkora tömeggel
-
egy
ponton túl pedig a helyzet átláthatatlanná és kezelhetetlenné vált
Komolyan
mondom, minimum egy sportcsarnok, és négy napos dedikáló maraton kellett volna.
Leiner
Laura megállás nélkül írt alá. Látszott rajta, hogy fáradt, de leginkább az
volt szembetűnő, hogy nagyon megviseli a kialakult helyzet. Mögöttem a finisben
még voltak kb 15-en, közülük az egyik lány rosszul lett az egész napos nem evés-ivástól.
Azonnal kísérték az gyengélkedőbe a doktornőhöz, Laura pedig ment vele, és ott
maradt, míg kicsit jobban nem lett.
Tudod
még mindenkinek pár kedves szót mondani, és mosolygott minden hozzá lépő kisebb
és nagyobb gyerkőcre is
Úgyhogy
szerintem ezért 5/5 csillag jár Neki!
A
legnagyobb baj tényleg az volt, hogy nem számoltak ekkora érdeklődéssel, pedig
ez egy elképesztően népszerű sorozat hivatalos megjelenése előtt tartott
dedikálós-vásárlós bulijánál ez szarvas hiba! Remélem ebből most tanultak!
Illetve
az már egy pozitív hatás, hogy lesznek vidéki olvasótalálkozók!
Én
tuti megyek, mert Laura nagyon szimpatikussá vált számomra, mint ember is,
nemcsak mint író!
Ui: Ezért a hétvégéért, meg a 4 és fél óra sorban állásért cserébe, kiérdemeltem a világ legjobb unokatesója címét illetve, ha már öreganyó leszek és nem tudok menni, Lillus fog tologatni!
.jpg){kind=small}
.jpg)
