Georges Simenon: Maigret és az éjszaka örömei

2011-ben az Agave kiadó átvette a Maigret-regények kiadásának jogát, még abban az évben megjelentettek a sorozatból két olyan kötetet (Maigret nyaralni megy, Maigret és a halott gyémántkereskedő), amit még nem olvashattunk magyarul. Illetve ígéretükhöz híven a francia detektív kalandjai mellett hoztak nekünk Georges Simenon-tól két „kemény” művet (A kísértetek és Az özvegy), amik inkább lélektani regények és nem krimik.

Összességében elmondhatom, hogy igényes kiadások, illenek egymáshoz a könyvek, és a legtöbbnek a borítóját is jól eltalálták. A személyes kedvencem a Maigret nyaralni megy.(A világító tornyok, mindig is a gyöngéim voltak.)

"A Picratt's egy kis éjszakai klub Párizsban, ami hajnali négykor zár be. Mindenki hazafelé igyekszik, kivéve Arlette-et, az egyik táncosnőt, aki a körzeti rendőrőrsre indul, hogy bejelentsen egy tervezett gyilkosságot. Állítása szerint két férfi arról beszélgetett a mulatóban, hogy másnap megölnek egy grófnőt. Bár az elmondottak részletei meglehetősen ködösek, reggel a bűnügyi rendőrségen Maigret felügyelő és kollégái kihallgatják a lányt, aki viszont visszavonja a bejelentést arra hivatkozva, hogy előző éjjel részeg mámorában nem is tudta, mit beszél. Maigret-nek azonban bogarat ültet a fülébe a történet, majd délelőtt befut egy telefonhívás; gyilkosság történt, de az áldozat nem az, akire számítottak..."

Maigret nem egy ideges típus, szépen lassan komótosan pipázgatva két konyak között kibogozza a szálakat és felgöngyölíti az ügyet.

Poros francia kisváros, éjszakai mulatók, pipafüst, férfivilág, utánozhatatlan atmoszféra.

A nyomozós szál nem túl bonyolult, és nem is megfejthetetlen, a könyv mégis magával ragad, és letehetetlen. Szeretem a hangulatát. Úgy bolyonganék sötét utcákon, lennék én a felügyelő segédje. (Mondjuk, én már attól az alkohol mennyiség látványától kifeküdnék, amit ezek a francia rendőrök ledöntenek munkaidő alatt.)

Az író

Simenon 1950 decemberében fejezte be "A Maigret és az éjszaka örömei" című művét, ami az egyik legismertebb Maigret-regénnyé vált: mind a francia, mind az angol televízióban 

számos feldolgozás készült belőle.

Megjegyzés magamnak: ideje lenne már megnéznem néhány Maigret- filmes feldolgozást! Bár akárki is játszaná a felügyelőt, nekem nem lenne elég jó, ugyanis a szememben az író és Maigret egy és ugyanaz 

Pontozás:

Kiadó: Agave

154 oldal

Eredeti cím: Maigret au Picratt's

Fordította: Sóvári Judit 

Georges Simenon: Az özvegy

2011-ben az Agave kiadó átvette a Maigret-regények kiadásának jogát, még abban az évben megjelentettek a sorozatból két olyan kötetet (Maigret nyaralni megy, Maigret és a halott gyémántkereskedő), amit még nem olvashattunk magyarul. Illetve ígéretükhöz híven a francia detektív kalandjai mellett hoztak nekünk Georges Simenon-tól egy „kemény” művet (A kísértetek), ami inkább lélektani regény és nem krimi.

Összességében elmondhatom, hogy igényes kiadások, illenek egymáshoz a könyvek, és a legtöbbnek a borítóját is jól eltalálták. A személyes kedvencem a Maigret nyaralni megy. (A világító tornyok, mindig is a gyöngéim voltak.)

A másik „kemény” Simenon regény Az özvegy, egyben ez a másik számomra legszebb borítóval bíró könyv a sorozatból.

Ehhez a történethez nekem nagyon sok idő kellett. Pontosabban sok idő kellett ahhoz, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek ennek az olvasásához. Vidáman nem tudtam leülni hozzá, mert ez egy nyomasztó, lehangolt, végig feszült hangvételű mű.

„1934-ben járunk. Coudercné, a középkorú özvegyasszony félig süket apósával él a tanyáján, ahová tizennégy évesen került szolgálólányként, pár év múlva hozzáment a család fiához, majd idejekorán megözvegyülve átvette a ház irányítását. Elhunyt férje ellenséges nővérei hiába próbálják azt tőle visszakaparintani, az özvegy minden erővel küzd ellenük. Egy nap a tanyán felbukkan egy titokzatos, jóképű idegen, akiről kiderül, hogy gyilkosságért öt évet töltött börtönben, mielőtt kiengedték. Az özvegy Coudercné kisegítőként alkalmazza Jeant a tanyán, és rendhagyó kapcsolat alakul ki közöttük. A férfi kezdetben megnyugszik, lecsillapodik az idillinek tűnő környezetben, de egy váratlan esemény hatására igazi kötődéseket nélkülöző gyerekkorának, majd későbbi letartóztatásának emlékei lassan felelevenednek benne, s ez hamarosan drámai következményekkel jár...”

A fülszöveg sem árult zsákba macskát, de ha kihagytam, az első oldalaktól kezdve érezhettem, ennek nem lesz valami jó vége. Viszont a történet során végig reménykedtem, hogy talán mégis…

Simenon-ra nem jellemző a terjengősség, nem fut fölösleges köröket, nem ír le több száz oldalt csak azért, hogy egy vastagabb kötetet tehessünk a polcra. Különösen igaz erre a száraz, fukar lélektani prózára. Ha ember lenne úgy jellemezném: Ritkán és keveset szól, de akkor olyat mond, ami nagyot üt!

Fullasztó volt, mégis igazán olvasós. Az író nagyon tud mesélni, és amint a példa mutatja, nem csak a krimikhez értett mesterien. Élvezet volt figyelni ahogyan kibontja a karaktereket, különösen Jean esetében, ahogy világossá válik miért lett olyan, amilyen, miért gyilkolt...

Gondolkodós, merengős, igazi zord lelkivilágú könyv, ahol igazán a véghez vezető út a legérdekesebb.

1971-ben nagy sikerű film is készült belőle, melyben Alain Delon és Simone Signoret alakítják a főbb szerepeket.

Pontozás:

Kiadó: Agave

144 oldal

Eredeti cím: La veuve Couderc

Fordította: Sóvári Judit  

Brandon Hackett: Az ember könyve

A sci-fi és én?

Nem mondanám, hogy olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Néztem már számtalan csillag és bolygóközi, különböző lényekkel megfűszerezett, X-aktákon túlmutató történetet. Néztem, de nem olvastam, és ha az emlékeim nem csalnak, akkor egészen Brandon Hackett-ig szűzies, science fiction mentes életet éltem.

Amikor szembe jött,valami azt súgta, megéri majd feladnom a cölibátust.

„Háromezer embert ragadtak el egyszerre a Föld különböző pontjairól. Köztük van Attila, a félénk budapesti kamasz fiú, Jurij Vitkov, a magabiztos orosz vállalkozó és annak lánya, a tízéves Aurora is. Háromezer ember, akik most egy élő űrhajó belsejében utaznak, és minden pillanatban egyre távolabb kerülnek a Földtől. Nyomasztó körülmények között élnek összezsúfolódva, erkölcsök nélküli, öntörvényű közösségbe szerveződve anélkül, hogy tudnák, miért kerültek ide, hova tartanak, és milyen sorsot szántak nekik elrablóik. Hamarosan egy számukra felfoghatatlan, idegen világba érkeznek, ahol az evolúció egészen más utat választott magának, és az érkezésük fajok és kultúrák százainak életét dúlja fel. Attila, Jurij és a többiek előtt csak a túlélés lebeg, de előbb-utóbb szembe kell nézniük egy sokkal fontosabb kérdéssel. Vajon sikerül-e megőrizniük az emberi mivoltukat?”

Apu kezébe vette, forgatta, bele-bele olvasott, majd röviden és tömören megfogalmazta a lényeget: „Ez egy kemény könyv!”

Én ezt annyival egészíteném ki, hogy ez egy kemény, dúrva, igazán jó könyv!

Már az első helyszín, az űrhajó belseje, ez az élő-lélegző, hátborzongató utazó jármű, megadta számomra az alaphangulatot. Feszült várokozással tekintettem minden újabb oldal elé. Lenyűgözött az a mini társadalom, amit a szereplők elkezdtek fokozatosan kialakítani.

Az is nagyon tetszett, hogy a világ minden pontjáról ragadtak el embereket, nem volt mindenki amerikai. (Elvégre, bár a mozifilmek ez ellenkezőét sugallják, de mégis mi tudjuk jól nem csak Ámérikára jár rá a rúd idegen lények, borzalmas szörnyek és egyéb katasztrófák tekintetében.) Jó kis bábeli zűrzavar volt ott a történet elején.

Szeretem, és büszke is vagyok az anyanyelvemre, de ilyen esetekben nagyon tudom sajnálni, hogy nem egy elterjedtebb nyelv a magyar. Ugyanis, ha Brandon Hackett nem Markovics Botond lenne írói állnéven, és mondjuk ha amerikainak született volna, akkor ezért a regényért már filmproducerek ölnék egymást, és olyan szenzációs mozit csinálhatnának belőle, ami mérföldekkel verné a versenytársakat a kategóriájában.

Hogy miért is tetszett nekem ez a könyv?

A világfelépítése igazán egyedi, a történet jól végig gondolt. A stílusa gördülékeny kellően fordulatos, meg tudott lepni!

Végi ott bujkáló, minden oldalon szembejövő kérdés: Mi tesz bennünket emberré? Mitől maradhatok meg embernek?

Nem kapunk rá az írótól egyértelmű receptet, magunknak kell ki válogatnunk az összetevőket, és pont ezektől kemény, és igazán jó ez a regény!

Ami nagyon tetszett: az űrhajó, a mikro társadalom alakulása, A nyomorultak

Kedvenc idézet: "A szerelem maga az élet, ha nem a halál. Bölcső, de koporsó is. Az emberi szívben ugyanaz az érzés mondja ki az igen és a nemet. Isten minden alkotása között az ember szíve árasztja a legtöbb fényt és, ó, jaj, a legtöbb sötétséget is."

Borító: Na ha valami, hát ez nem jött be!

Pontozás: 

Kiadó: Agave

290 oldal

Glen Dancan: Az utolsó vérfarkas

Az elején minden olyan szépen indult. Beleszerettem a borítóba, ami ugye nálam nem számít újdonságnak. A fülszöveg is felcsigázott, a téma érdekelt. Minden adott volt egy tökéletes moly-könyv kapcsolathoz. De aztán valami nagyon félre csúszott…

Ott volt ez a Jake Marlowe, aki több mint kétszáz éves, de csak harmincnégynek néz ki, köszönheti ezt a sok szexnek és edzésnek, valamint az állati fehérjében gazdag étrendnek. Még mielőtt valaki azt gondolná, ez a tuti recept az örök fiatalsághoz, csalódást kell, hogy okozzak, ez mind még nem elég, az is kell hozzá, hogy természetfeletti lények legyünk.

Jake vérfarkas, pechére a fajtája utolsó példánya (az évszázadok alatt lelkesen és sikeresen levadászták a többieket), nehezen viseli a magányt, belefáradt már a hosszú életébe, az állandó bujkálásba és menekülésbe, igen depressziós. Öngyilkosságot tervezget, ami nem is tűnik nehéznek, egészen addig a pontig, míg két veszélyes társaság üldözőbe nem veszi. Eltérő okokból ugyan, de mind életben akarják tartani Jake-et. Legalábbis egy darabig…

Igazán lázba hozott, egy farkas, aki számtalan életet megélt, a múltja telis-teli lehet jó kis történetekkel. Visszaemlékezések sorozatát vártam és meg is kaptam. Épp olyan hangulatban is voltam, hogy szabályosan vágytam a merengésre és búskomorságra.

Úgyhogy tényleg minden szépen indult, odáig meg vissza voltam az alaptörténettől…

A dolgok akkor kezdtek elromolni, amikor először éreztem úgy, hogy az író maga se tudja, mit akarjon a szereplője, hogy mit szeretne kezdeni a történettel. Volt már itt minden féle elem, fantasy, krimi, horror, némi szerelem, sok trágár szöveg, és el ne feledjem, a már szépirodalomi magasságokba törő költői képeket. Ezeket mind egybe hajigálta, majd összerázta, de nem keverte meg valami jól. Így született meg ez a nem is tudom minek nevezzem regény.

Még próbálkoztam, azon voltam, hogy működjön a kapcsolatunk…

… de a könyv második felében sorra jöttek a klisék és a sablonok. Itt jöttem rá, hogy a kezdeti fellángolásomból hamvába holt, közöttünk már nem lesz semmi mélyebb érzelem. Csak egy egyszer olvasós, könnyed feledhető kaland, mely nem jelentett nekem semmit.

Nagy kár, pedig annyira jól indult!

Ami nagyon tetszett: Sajnos nincs ilyen. Bár a borító még mindig bejön, és a fülszövegíró is igazán ügyes volt.

Kedvenc idézet: „Attól még, hogy az élet értelmetlen, élhetjük úgy, hogy legyen jelentősége.”

Pillangók a gyomorban: Trágár, szexuálisan túlfűtött, ez sem jött be most nekem. 

Borító: A legjobb az egész könyvben, és ez a kékes változat meg pláne! 

Pontozás:

Kiadó: Agave

327 oldal

Eredeti cím: The Last Werewolf

Fordította: Huszár András 

Richelle Mead: A szukkubusz dala

Richelle Mead nálam a Vérvonalakkal debütált, és azonnal belopta magát a szívembe, ezért amikor meghallottam, hogy az Agave kiadja egy másik, már kifejezetten felnőtteknek írt sorozatát, ugráltam örömömben.

Az írónőtől megszokhattuk, hogy sokat merít különböző mitológiákból. (Vallástani diplomával ez nem is meglepő.) Most sincs ez másként.

Főszereplőnk, Georgina Kincaid egy fiatal, gyönyörű könyvesbolti eladó, de ez csak a felszín. Valójában ő egy szukkubusz, egy alakváltó szexdémon, aki a becserkészet férfiakból nyer energiát, azok életerejét ellopva.

Legjobb barátai vámpírok és egy kisördög. A fődémon is gyakran benéz hozzá egy angyal társaságában.

Hogy mi okoz majd bonyodalmat?

Egy gyilkos járja a várost, és halhatatlanokra vadászik.

Nem mellékes az a tény sem, hogy az 1616 éves hősnőnk kiégett démonlány, semmi kedve halandókat megrontani, és titkon a számára elérhetetlen szerelemre vágyik.

Rövid ideig töprengem, hogyan is teszi majd megkedvelhetővé Miss Kincaid-et az írónő, hiszen első körben nem tűnik szimpatikusnak egy pasifaló démon. Nem kellett csalódnom, Georgina csípős nyelvű, éles eszű, könyvimádó fiatal nő, aki egyszer nagyot hibázott, és azóta is fizet érte. Bírtam benne, hogy olyan pörgős és eleven.

Ha a mellékszereplőket nézzünk, abszolút elégedett vagyok a fontosabb karakterek kidolgozásával. Természetesen zömmel pasik veszik körül a szukkubusz lányt, így nem maradunk szívdobogtatós és/vagy titokzatos és/vagy humoros férfiak nélkül.

(Azt az egyet hozzá kell tennem, ADRIEN IVASHKOV –Vámpírakadémia, Vérvonalak szereplője- még mindig messze az etalon, tőle még elmaradnak)

Fájlalom, hogy Seth Mortensen (Kincaid kedvenc írója) nem igazi élő személy, csak egy Mead-karakter. Ez a pasi engem gyorsan be tudna fűzni. Helyes, félénk, vonzó, amikor kibújik a csigaházából istenien flörtöl, intelligens társaság, nem mellesleg zseniális író. (Sóhaj, hosszú, nagyon hosszú sóhaj...)

A nyomozós szál könnyen átlátható, emiatt nem rágtam tövi a körmöm az izgalomtól. Sokkal inkább az hozott lázba, ha feltűnt Seth, vagy Carter az angyal :)

Mivel egy szexdémonról szól a történet, egyértelmű, hogy mire fektette a hangsúlyt az írónő. Sok benne a pikáns, abszolút 18 karikás pillanat. Még nem olyan tömény, mint Ward esetében, nem is olyan perverz, mint Hamilton.  Ekkora dózisban nálam elmegy, azért remélem, nem esik át a ló túlsó oldalára.  Illetve én az se bánom, ha kevesebb lesz az erotika, és több a humor.

Azt azért meg kell, hogy jegyezzem, minél több volt a kendőzetlen rész, én annál jobban örültem és élveztem a már-már szűzies, csak „egymás szemébe nézünk, és tudjuk, hogy a másik lehetne nekünk a megváltás” pillanatokat.

Egy sorozat nyitó kötetének abszolút tökéletes. Megszeretteti a szereplőket annyira, hogy érdekeljen, mi lesz velük később, de azért lehetne pörgőssebb is a cselekmény.

Ami nagyon tetszett: a karakterek, a világ, a stílus, a humor, Seth e-mailjei

Kedvenc idézet:”Édes otthont akartam, ahová este hazatérek, és szépen elmesélem a napom, hétvégenként eljárunk táncolni, nyaranta nyaralni. Akartam valakit, akihez hozzábújhatok, ha valami bánt, ha az élet hirtelen nem annyira fent, hanem kicsit lent. Vágytam valakire, aki az enyém, akit szerethetek.”

Pillangók a gyomorban: Felnőtt könyv, teli szex jelenetekkel. Ennek ellenére, a plátói megveszek érted sokkal, de sokkal jobb benne!

Borító: Imádom, hogy a kiadó ennyire ad az olvasói visszajelzéseire. Az eredeti terv sokunknak nem tetszett, erre az Agave visszavonta, Szabó Levente pedig alkotott egy nagyot! Ez úton is csókoltatom a kezeit!

Pontozás: 4/5

Kiadó: Agave

340 oldal

Eredeti cím: Succubuc Blues

Fordította: Török Krisztina 

Georges Simenon: A kísértetek

Tavaly ismerkedtem meg az író Maigret-sorozatával, amikor az Agave átvette a kiadás jogait. Gyorsan megfogott magának a stílusa, a jellegzetes francia atmoszféra és a főfelügyelő karaktere. Már akkor lelkesen vártam a beígért „kemény” Simenon regényt. A múlthéten végre kézbe is vehettem A kísérteteket

Léon kalapkereskedő egy kisvárosban, köztiszteletnek örvendő, jó szituált, idősödő polgár, aki odaadóan ápolja hosszú évek óta betegeskedő feleségét. A városka békés, csöndes, leszámítva, hogy lakóit hetek óta rettegésben tartja egy sorozatgyilkos.

Kachoudas, a kis szabómester, a kalapkereskedő szomszédja, azt gyanítja, hogy az öt idős hölgy haláláért León a felelős. Elkezdődik a macska-egér játék…

Észrevettem már, hogy Simenon regényeiről nem tudok hosszan írni, röviden, tömören meg tudom fogalmazni: egyszerűen remekbeszabott krimik.

A kísértetek a Colombo filmekre emlékeztetett. Az első perctől tudod ki a gyilkos, már csak a mód, az indok a rejtély és el kell kapni valahogy az elkövetőt.

Jó kis bűn és bűnhődés történet ez. A szerző tökéletesen ért a pszichés szálak mozgatásához. Végig követhetjük a gyilkos gondolatait, belelátva a fejébe, apránként összerakhatjuk a kirakóst. Kiderülnek a miértek, és a hogyanok. A feszültség mindvégig tapintható. 

   

A gyilkosunk okos volt, kivéve a leges legelején és ezzel rontott el mindent. Ahogy egyre szorul a hurok a nyaka körül, egyre jobban megbomlik az elméje, még veszélyesebb lesz…

Simenon könyve olyan, mint a legjobb belga bonbon, túl hamar elfogy, és mindig kell belőle még egy doboz, esetünkben még egy regény!

Ami tetszett: a stílus, a hangulat és az atmoszféra

Borító: Örülök, hogy megtartották a Maigret-regényekre jellemző stílust. Tetszik a levegőbe dobott kalap, de azért a photoshopnak lett még volna dolga ezen a képen.

Pontozás: 4/5

Kiadó: Agave

160 oldal

Eredeti cím: Les Fantomes du Chapelier

Fordította: Felkai Piroska 

Richelle Mead: Vérvonalak

Richelle Mead Vámpírakadémia sorozatárét sokan rajonganak a Moly-on, ezért biztos voltam benne, hogy tud valamit az írónő. Nagyon örültem, amikor kiderült, hogy az Agave kiadó gondozásában megjelenik a Vérvonalak, ami a Vámpírakadémia spinoff-ja, vagyis a sorozat melléksorozata.

Ez a kötet nagyon sok spoilert tartalmaz a VA 6. részére nézve, ezért ha még nem tartasz ott a sorozatban, és nem szereted, ha lelövik előled a poénokat, akkor csak saját felelősségre olvasd el! A bejegyzés viszont spoiler mentes! 

Sydney, a kegyvesztett Alkimista azt a feladatot kapja, hogy vigyázzon a mora vámpírtársadalom az egyik legrangosabb és legféltettebb tagjára. Egy egész kis csapatot kap maga mellé. Nem elég, hogy folyton résen kell lennie és a védencét óvnia, emellett meg kell küzdenie a bentlakásos gimnáziumi élettel is.

A történet lassan indul be, de egy csöppet sem unatkoztam, egyrészről nekem ez az első Mead-könyvem, ezért számomra új volt a regény világa. Teljesen lekötötte a figyelmemet, ahogy szépen összeraktam a képet, most már kiigazodok azon, hogy ki kicsoda és micsoda.

Piros pont az írónőnek, hogy az ő vámpírjai vért isznak (nem vegetáriánusok!!!!), bírják ugyan a napfényt, de árt nekik, és köszönöm, nagyon szépen köszönöm, hogy ők nem csillognak!!!! Az is bejön, hogy különleges mágikus képességeik vannak, ami mindenkinél más.

Második piros pont a remek humorérzékért. Hatalmasakat kuncogtam és nagyon jól szórakoztam végig. Könnyed, stílusos, és nincs benne semmi erőltetet. Pont, ahogy én szeretem!

Harmadik-negyedik-ötödik piros pont ADRIAN IVASKOV karakteréért. Padlót fogtam a lélekmágus szépfiútól. Van valami az összetört szívű rosszfiúban amitől azonnal beleszerettem! A beszólásaitól pedig ááá, lemegyek hídba!

Sydney-vel gyorsan azonosulni tudtam. Első perctől szorítottam neki, hogy le tudja vetkőzni az Alkimisták által beléprogramozott merevséget. Vicces volt figyelni, ahogyan annak ellenére, hogy undort érez a vámpírok iránt, mégis szimpatizál velük.

Arról se feledkezzünk meg, hogy a főbb szereplők 15-20 évesek. Tombolnak a hormonok, bontakoznak az érzelmek…

Egy szóban: Élveztem!

Két szóban: Kell még!!!

Három szóval: Hol a folytatás???

Pontozás: 5/5

Ami (aki) nagyon tetszett: Adrian, a beszólások, a humor, a mágikus képességek

Kedvenc idézet: "Te nem tudod, milyen úgy szeretni valakit, és milyen, ha ezt a szerelmet visszadobják az arcodba…"

"– Zavartnak tűnsz – jegyezte meg Adrian. 
Megráztam a fejem, és felsóhajtottam. – Azt hiszem, csak túl sokat gondolkozom. 
Adrian ünnepélyesen bólintott. – Ezért nem csinálom én soha."

Borító: Sajnáltam, hogy a VA korábbi stílusát nem követi, nekem ez az angol nyelvű borító jobban bejön. A magyar változatban a hátlap piros, az előlap pedig fekete, ez szerintem jó húzás volt

Kiadó: Agave

333 oldal

Eredeti cím: Bloodlines

Fordította: Farkas Veronika  

A lány, aki lángra lobbant, engem is megégetett (Az Éhezők Viadala trilógia)

Egy három részes sorozat (Az Éhezők Viadala, Futótűz, A kiválasztott) Suzanne Collins tollából. Évek óta az egyik legjobb disztópiás regényfolyam, amihez szerencsém volt.

Az első részről már írtam korábban, a Futótűzről és A kiválasztottról azért nem szólnék külön-külön, mert mindenképpen el akarom kerülni a spoilerezést, ezért átfogóan, a sorozatról, mint egészről fogok írni.

Az alaptörténet:

Adott egy ország, amelyet egy kegyetlen elnyomó diktatórikus rendszer irányít, melynek vezetői még mindig büntetik a birodalom lakóit egy több mint 70 évvel korábbi lázadásért. 12 körzet, körzetenként 2 kiválasztott, 1 fiú és 1 lány évről-évre megküzd egymással az Éhezők Viadalán. 23 halott és 1 győztes marad a végén, aki túléli.

De minden megváltozik a 74. viadalon, amikor Katniss önként jelentkezik a húga helyett a játékra. A lány, aki lángra lobban, akaratán és tudtán kívül hírvivővé válik, akárcsak a fecsegőposzáta, és elhozza az emberekhez a reményt.

Collins írása már az első oldalon beszippant és nem is enged el az utolsó sorok után sem. Gyakran levegőt se vettem, annyira izgultam a szereplőkért. Imádom, ahogyan ez a nő feszültséget kelt, a kétségbeesés szélére taszít, majd visszaránt, elringat a nyugalom illúziójával, hogy azután jól arcomba vágja: ez van és kész!

Számomra a karakterek és a világuk miatt lett olyan zsigerekig hatoló, elképesztően jó. Húsba vágóan elevenek a szereplők. Van, akit nagyon lehet szeretni, mást pedig utálni. Egyikőjük sem hagy hidegen. Úgy éreztem ott vagyok én is velük. Minden vágyam az volt, hogy fegyvert adjanak a kezembe és behúzhassak egyet a Kapitóliumnak, vagy legalább beintsek neki.

A világ fiktív mégis megrémiszt a gondolat, hogy egy nap valóra válik. Sokat gondolkoztam olvasás közben azon, hogy én mit tennék.

Meghúznám magam, vagy szembeszegülnék?

Beállnék a sorba, esetleg nekem már minden mindegy alapon beletörődnék? Vagy én lennék a látszólag „rendes polgár” szíve fölött a fecsegőposzáta jelképével és a háttérből mozgatnám a szálakat?

Mit áldoznék fel a szabadságért? Megérné a bosszú bármi áron? Ha már mindent feláldoznál, mi maradna a végére? 

Elmormoltam néhány fohászt, hogy a mi gyerekeinknek, és unokáinknak soha ne kelljen „játszania” a Viadalon.

Az első kötet hatalmas siker volt nálam, azonnal kedvenc született. A másodiknál lelkesedésem kicsit csökkent, túl sok volt nekem a szerelmi háromszög (de még így is erős 4,5 csillagot adnék neki az 5-ből). Illetve úgy éreztem, hogy az írónő szándékosan várat, és a nagy durranást a harmadik, egyben befejező részre tartogatja. Nem tévedtem, nagyot szólt! Collins lenyűgöző, kegyetlen, nem tudom nem imádni! Rajongó lettem!

Megjegyzés: Kell nekem egy fecsegőposzátás kitűző!!!

Ami nagyon tetszett a sorozatban úgy általában: a világ, a hangulat, a feszültség, a stílus

Kedvenc idézet: amint tudom szűkíteni a listát, beírom 

Borítók: a harmadiké a legeslegjobb!!!

Pontozás: 5***** 

Jövőre jön az első rész filmes adaptációja. Haj, remélem nem rontják el! Azt hiszem én sírva, ujjongva, visongva fogom nézni J

Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye

A várható megjelenések között szemezgetve szúrtam ki magamnak a könyvet. Először is azért, mert csöppet sem hétköznapi a címe. Másodszor, mert a szereplőket nem emberek, hanem plüssállatok alakítják, és kíváncsi lettem rá. Harmadszor, pedig azért, mert érdekes kriminek ígérkezett.

Lefejezve találnak rá Keselyű Oszkárra a saját irodájában. A nyomozást Véreb Lőrinc és társai végzik. A gyanúsítottakkal Dunát lehetne rekeszteni.

Maga a nyomozós vonal kifejezetten tetszett, ahogy szépen lassan tekergett a gombolyag és egyre kuszábbak lettek a szálak. Már a sokadik elméletet gyártottam arról, hogy ki és miért akarta kiiktatni Keselyűt, de nem sikerült megfejtenem. Hiába voltak ott az orrom előtt az apró kis utalások.

Véreb felügyelő karaktere nagyon tetszett. El tudnék képzelni vele egy detektív sorozatot. Ő a gyakran morcos, mindig morgó, kényszerevő, szinte csalhatatlan szimatú kopó. Ő egy személyben a rossz zsaru és a jó zsaru is. Imádtam!

Nagyon jól el találta az író a karakterekhez illő állatokat. A tulajdonságok, amikkel felruházta őket igazán emberiek, valóságosak. 

Keselyű Oszkár tipikus „dögevő”, gátlástalanul lecsap, akárkit bekebelez, gusztustalan, ha én egy plüssállat lennék a regényben, biztosan az esetleges elkövetők listájára kerültem volna.  

Jó könyv volt ez, de... nem számítottam rá, mégis eszméletlenül zavart, hogy nem emberek, hanem plüssállatok jelenítik meg a szereplőket. Egy részt azért, mert volt itt gyilkosság, erőszak, brutalitás, ez viszont úgy éreztem, nem illik az aranyos kis plüss figurákhoz. Viszont, ha tényleg ilyen agresszívek, akkor jó lesz vigyáznom magamra, még álmomban végeznek velem a saját plüsseim.

Ezt a húsvér ember hiányt még el is tudnám nézni, de ami miatt végül dobtam egy hátast, az a párosítás volt. Az író lazán kezelte a faji keveredés kérdését.

Kiakasztott, hogy a keselyű bujálkodott a mókussal, és így tovább.

Illetve az is, hogy a hiúznak krokodil csemetéje van.  

Oké, legyenek állatok a szereplők, és akkor a medve úr párja medve asszonyság lesz, kölykeik meg a kismackók. Legalábbis nekem így az elfogatható.  

Davys megmagyarázza a plüssök születését, természetes halálát, valamint az, hogyan kapnak gyereket. Jól felépíti a világot, erre nem panaszkodhatok, mégis túl bizarr volt nekem ez az egész.

Úgy érzem az alapötlet jó, a hiba a kivitelezésbe csúszott. Sokkal jobban élveztem volna, ha valódi emberek a szereplők. 

Ami (aki) nagyon tetszett: Véreb

Kedvenc idézet: „Nem azt mondtad, hogy a sors olyan akár a vonatsín? Pár kocsiban mozoghatunk csak. Azokban azt csinálunk, amit akarunk, sikerrel járhatunk, kudarcot vallhatunk, találkozhatunk és elbúcsúzhatunk. De a vonat abba az irányba halad, amit a soros kijelölt.”

Borító: szerintem fej nélkül jobban mutatna a keselyű, vagy ha a feje a madár lábánál lenne

Pontozás: 3,5/5

Kiadó: Agave

272 oldal

Eredeti cím: Tourquai

Fordította: Varga Bálint 

Neil Gaiman: Tükör és füst

Gaiman-t én nem tudom hova tenni. Nem tudom eldönteni, hogy kedvelem-e vagy sem.

A temető könyvét olvastam tőle először, ami mélyen alulmúlta az elvárásaimat.

A Csillagport olvasása folyamatban van, és eddig kifejezetten tetszik.

A napokban pedig a Tükör és füst c. novelláskötetével keltem-feküdtem.

A kötetben van olyan írás, amit hatalmas zagyvaságnak érzek, van olyan is, ami szimplán csak hidegen hagy.

Viszont néhány novella annyira nem hétköznapi, annyira jó, hogy azon mód újraolvasásra kényszerít. Illetve akadt egy, ami után, letérdelek és fejet hajtok az író előtt. Íme az a három, ami a legjobban tetszett: 

A nászajándék: A fiatal házasok különleges ajándékot kapnak. Egy levelet, amely pontosan leírja az esküvőjüket. Megtartják emlékbe. Telnek az évek boldogan élnek, időről időre elő veszik a levelet, de azon már nem az esküvő idézhető fel, hanem egy házasság története.

Egy boldog és egy boldogtalan házasság tárul elénk. Feltehetjük magunkban a kérdést: Vajon rövid boldog életet vagy a hosszú boldogtalant választanánk?

Rögtön az első novella után azt mondhatom, Neil mégis tud valamit.

Babavilág: Groteszk, arcba vágós. Elég komolyan elgondoltatott, egy új nézőpontból szemlélem az emberek-állatok viszonyát.
Ez után a novella után azt mondhattam, Neil nagyon tud.

Hó, üveg, alma: Hófehérke története újragondolva, a mostoha szemszögéből. Hál Isten az író is úgy gondolja, hogy a mesék nem csak a gyerekeknek valók. Igazi felnőtt mese, Grimmék sárgulnának az irigységtől.
Ez az írás: sok csillagos, térdelés-főhajtás, abszolút a legjobb és a kedvenc

A versei egyáltalán nem jöttek be. A novellái között van rossz, jó, és egészen zseniális is.
Groteszk, abszurd, fantasy és horror mesék gyűjteménye felnőtteknek.
Ami nagyon tetszett: Hó, üveg, alma
Kedvenc idézet: "Tizenhárom éves koromban megláttam, amint rágózik, és úgy beleestem, mint öngyilkos a folyóba.
Borító: Nagyon csicsás, de ide pont ez kell!  
Pontozás: 4
Kiadó: Agave
330 oldal
Eredeti cím: Smoke and Mirrors
Fordítók: Gálla Nóra, Galamb Zoltán, Huszár András, H.Kovács Mária, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Török Krisztina                                                                         

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Dennis Lehane könyvei mellett évekig elmentem, és ha nincsenek a molyok, akkor valószínűleg még jó sokáig nem olvastam volna semmit tőle.

Így utólag azt kell mondanom: Miért, ó miért vártam én ezzel ennyit???!!!

A Hideg nyomon a Kanzie-Gennaro magánynyomozó páros történetének negyedik darabja. A sorozat korábbi köteteit még nem olvastam, de így is teljesen érthető volt. (Minden kötet más-más ügyről szól.) Spoiler szempontjából se vészes. Viszont a második rész fő csattanójára többször utalnak, ezért ha valaki mindenáron ragaszkodik a teljes spiler mentességhez, jobb, ha kronológiai sorrendben halad.

Amanda 4 éves, egy éjjel a saját ágyából rabolják el. Senki nem látott semmit. A rendőrség és a sajtó mindent tűvé tesz érte, mégsem találják. Az aggódó nagynéni felfogadja a munkában és az életben is egy páros alkotó Patrick Kanzie és Angie Gennaro magánhekusokat, hogy derítsék ki mi történt Amandával.

Látszólag pofon egyszerűnek tűnt az eset, nem volt semmi rejtély számomra. „Na bumm, nem nagy ügy, én már meg is oldottam!” De hamarosan vakargathattam a fejem, hümm, talán ez mégis csavarosabb, mint amilyennek első körben tűnik. A végére én már bármit elhittem volna Lehane-nek.  

A hangulat feszült és nyomasztó. Közre játszik ebben az is, hogy egy kisgyerek került bajba. Valaki, aki ártatlan és védtelen. Miközben kutatunk utána, szembe találjuk magunkat azzal a rideg ténnyel, hogy rengeteg a gonosz és beteg ember, akiknek semmi sem szent, és akik nem ismernek irgalmat. Torokszorító érzés, hogy mennyire védtelenek is a legkisebbek. A világ kegyetlen, és a legnagyobb szörny benne az ember. 

A karakterek nagyon jól árnyaltak. Partick abszolút kedvencem lett. Próbáltam számolgatni, hány jófiú és hány rosszfiú van a baráti körébe, csakhogy tudjam, melyik oldalra dől a mérleg. Ő ezt valahogy úgy fogalmazná meg, hogy az ismerősei fele degenerált, a másik fele pedig zsaru.

Másik szívem csücske Bubba lett. Ezt a palit egyszerre lehet imádni és félni. Ha kellene valaki, aki fedezi a hátsó felem, én rá szavaznék.

Legtöbbször egy bűnügynél egyértelműen el lehet dönteni ki és mi rosszat tett. Lehane viszont olyannal állt ellő, hogy komoly dilemmában vagyok, még hetekkel a könyv után is. Ki volt itt a jó? Mi lett volna a helyes lépés?

Egy biztos, a regény fordulatos, akciódús, nem könnyen felejthető. Az író jól megvezet bennünket,és kemény morális kérdések elé állít.
Ben Affleck hasonló címmel készített egy többszörösen díjnyertes filmet a könyvből. Infók a feldolgozásról ITT.

Aki egy vérbeli krimire éhezik, az nem fog csalódni!
Ami nagyon tetszett: kedvenc karakterek Petrick, Bubba, Angie
Ami nagyon nem: utáltam Helent!!! Szívből!
Kedvenc idézet: "A holtak csendje azt üzeni: Ég veled! Az eltűntek csendje pedig azt, hogy: Találj meg!" 
Borító: A frász tör rám ettől a babától! Nagyon bejövős!
Pontozás: 5/5

Kiadó: Agave
383 oldal
Eredeti cím: Gone, Baby, Gone
Fordította: Huszár András 

Georges Simenon: Maigret és a halott gyémántkereskedő

Simenon írása olyan, mint egy jó bor. Lassan, kortyolgatva kell fogyasztani, hogy minél jobban kiélvezzük az aromáját. Időtálló, évről-évre zamatosabb.

Az Agave idén már a harmadik Maigret történettel örvendeztette meg az olvasókat. Ez is, ugyanúgy, mint az első kettő, eddig még nem volt olvasható magyarul.

A francia főfelügyelőnek nehéz napja van. Egy maratoni kihallgatás után sem tudott semmit sem kihúzni Carl Andersenből, akinek a garázsában egy halott gyémántkereskedőt találnak. A hulla Andersen garázsában, de nem az ő, hanem a szomszédja autójában ül. Carl kocsija pedig a szomszéd garázsában parkol.

Ugye figyelsz? Simenon itt a piros, hol a pirost játszik velünk. Először úgy tűnik, teljesen egyértelmű a helyzet, de közben jól összekeveri a szálakat. Carl mellett még számos gyanúsítottat kapunk tőle. Elméleteket is gyárthatsz kedvedre.

A hangulat változatlanul tökéletes volt. Szeretem, hogy az író stílusa letisztult, egyszerű, mentes minden fölösleges sallangtól. Igazán élvezetes!

Az előző Maigret könyvekhez hasonlón itt is szépen lassan, komótosan zajlott a nyomozás, de most sokkal több akciót kapunk.

A felügyelő karakter nagyon zárt, Simenon nem enged bepillantást, éppen ezért még inkább kíváncsivá tesz. Még többet akarok!

Ami nagyon tetszett: Else karaktere a legjobb,bravúros.

Kedvenc idézet:  " – Koppenhágában születtél, ugye? 

                            – Ha tegez, azt fogják hinni, hogy lefeküdtünk egymással… 
                            – Válaszolsz?"

Borító: Letisztult, szépséges, nagyon tetszik!

Pontozás: 4

Kiadó: Agave

126 oldal

Eredeti cím: La Nuit de Carrefour

Fordította: Felkai Piroska

Írtam még ezekről is: Maigret nyaralni megy

                                Maigretgyanút fog