Az írásról

Nagyon nehéz írni, nagyon, nagyon, nagyon! Sok érzés kavarog bennem, több tucat gondolat versenyzik, mindegyik első ként akar a felszínre törni. De a kijárat nagyon szűk, egynek is alig marad hely, így nem csoda, hogy dugó alakul ki. Összetömörülnek, egymáshoz nyomódnak, törnek, szakadnak, és mire a hatalmas küzdelem végén, megtépázottan akár egy is elő bukkan, már csak halovány emlékmása annak a szép, kerek egésznek, amilyen még odabent volt. Ilyenkor úgy érzem, meg se közelíti, azt, mit ki akartam vele fejezni. Nem tudok írni! Vágyok rá, de nem megy úgy, ahogy szeretnék. Nem tetszik az elkészült szó, mondat, szöveg. Hagynám az egészet a fenébe! Nem tudsz írni, akkor hagyd abba! Abba is hagyom… Körülbelül pár hétre… Végül, mikor már csillapodik a kudarcérzet, elkezd hiányozni, a kurzor villogása az üres word lapon, a billentyűzet halk kattogása, az alkotás folyamata, ahogyan a történet megszületik, fejlődik. Ilyenkor nincs mese, le kell ülni, és írni, írni, addig nem nyugszok le. Az új írás is megvívja nehéz harcát, világra jön, de már nem hasonlít arra, ami az út elején volt. A célba érve, úgy érzem, nem tudtam úgy kifejezni magam, ahogyan szerettem volna. Én nem így, nem ezt akartam mondani! 


Örökké elégedetlen