Őrület, hisztéria, jelentés a SzJG dedikálásról

Álltam én már iszonyt hosszú sorban órákat, hogy dedikáltassak, de ilyet még nem pipáltam… szerintem egy Bon Jovi koncerten lehet ekkora őrület!

Van nekem egy Lillám (unokatesó, 15 éves), aki sokáig a könyvek felé se nézett, pedig én nagyon lelkesen ajánlgattam neki ezt is azt is, míg végül utolsó próbálkozásként megvettem neki a Leiner Laura sorozatának, a Szent Johanna Giminek ez első részét. Na, ez végre betalált! Kevesebb, mint fél év alatt végigolvasta az addig megjelent mind hét kötetet. Rajongóvá vált! Sőt, azóta rendszeresen és lelkesen olvas más ifjúsági könyveket is! Igazi könyvmolypalánta lett belőle!

Mivel imádom, megígértem neki, hogy a nyolcadik, azaz az utolsó rész dedikálására elviszem.

Mind a ketten izgatottan vártuk március 9-t, a nagy napot! (Időközben én is rajongója lettem a SzJG-nek!)

Hol is kezdjem?

Március 8-9-én (péntek-szombat) tartották a dedikálással egybekötött megjelenést. Suli napon nem akartam menni, hogy Lillus ne mulasszon, (utólag azt kell mondjam, a suliból kellett volna lógni egy napot!), így mi a szombati napot választottuk. 

10-17 óráig volt meghirdetve.

Úgy gondoltam, mivel egész napos, bőven ráérünk, ezért első körben úgy terveztem meg a vonat utat, hogy 11 körül legyünk a helyszínen. Szerencsére, reggel korán keltem (izgultam ám rendesen, hiszen nem vagyok járatos a Nagyvárosban J), amint kiláttam a fejemből facebookon csekkoltam a frisseket, itt olvastam, arról, hogy már a pénteki napon is nagy tömeg volt, és sokan nem kerültek sorra.

Uccu neki, mi is hamarabb indultunk!

Így 10-re felértünk a színházhoz, ahova a dedikálást szervezték. Nem akartam hinni a szememnek! A sor már egyszer teljesen körbe kerülte a Hevesi téri színházat (bent az épületben a kávézó mellett dedikált az írónő, odalent pedig lehetett vásárolni), a főbejárat előtt, már a következő kanyarulatba sikerült beállnunk. Akkor még elegek voltak a kordonok, és átlátható a helyzet, jól látszott, hol is kezdődik a sor. (Persze így is akadtak olyanok, akik velünk együtt érkezdet, és szabadon értelmezték a sorban állás fogalmát, és a kordonon átcsusszantak, hogy rögtön előre jussanak. Úgy voltam vele, hogy ezt a napot úgy is erre szántuk, engem ne anyázzon senki, csak szépen haladjunk a sorral.)

Elkezdődött a tyúklépésben araszolás, de a hangulat jó volt, beszélgettünk, nevetgéltünk, szóba elegyedtünk az előttünk-mögöttünk állókkal…Egy ponton meglódult a sor, felcsillant a remény, de ez csak a látszat volt, kétfelé vált a sor.

A „lassúban” a könyvet és a SzJG-s kincseket (táska, bögre, kulcstartó, könyvjelző, karkötő srb.), lehetett megvenni, míg a „gyorsban” csak a könyvet. 

Ezek után jött a felismerés, nem elég megvennem a könyvet, egy harmadik, szó szerint kilométeres sor vár rám, ahol már a könyvvel a kezemben várakozhatok a dedikálásra. Állt előttünk egy szimpatikus anyuka a kislányával (Virág, 7. osztályos), megbeszéltem az anyukával, hogy a Virág velünk marad, mi megvesszük a könyvet, ő pedig beáll a dedikálós sorba, gondoltam, hátha így valamivel jobban járunk…

Hármasban várakozunk tovább, egyre feszültebb, fáradtabb és idegesebb volt mindenki. Egyre nagyobb lett a tömeg, a később érkezők próbáltak előrébb furakodni, közben sorra jöttek ki már könyvvel a kezükben, út szélén olvasó, autók között szaladgáló gyerekek, forgalomirányítót kellett hívni…

10-kor álltam be a sorba, 12 óra volt, hogy az épületen belülre jutottunk, de még ekkor is messze voltam a könyvvásárlástól! Egy kordon választott el a harmadik sortól (ez volt a dedikálós), éppen betettem a lábam az épületbe, amikor ez egyik szervező közölte a harmadik sorral, hogy becsukják az ajtót, és nincs tovább dedikálás, mert hatalmas a roham, a tömeg, azok is akik bent vannak az épületben és megvették már a könyvet, csak órák múlva végeznek, az írónő megállás nélkül dedikál, kezd kimerülni, és vhol meg kell húzni a határokat!

Gondolhatjátok mit éreztem!

Még vagy 100 ember állt előttem, nem volt még könyvem, és már dedikáltatni se tudok.. közben meg akik szintén hallották az új infókat elkezdtek tülekedni, zúgolódni. (Megjegyzem a dedikálós sor az épületen kívül már akkora volt, hogy ha annak a közepén vagy a végén álltam volna órákig nem tudom meg, hogy hiába minden, nem tudom aláíratni a könyvem.)

Mellettem Lilla és Virág teljesen letörve ( Virág Hévízről, mi Kecskemétről utaztunk fel), mögöttem több ezer dühös tini, fájt a lábam, a derekam, elegem és melegem volt, és egy nagypapa a fülem hallatára megbeszélte, rosszullétet szimulál, hogy leülhessen egy korodon szerepét betöltő székre, míg az unoka megveszi a könyvet…

Na vahol itt lett elegem…

Lilla és Virág picik, vékonyak, a trükkös nagyapó mellett még simán, feltűnés nélkül elfértek, és beállítottam őket a dedikáló sorba… kb fél órával később megvettem a könyveket, és odaadtam a lányoknak, úgy voltam vele én inkább lemondok a dedikálásról, csak ők bejussanak.

Mire eddig eljutottam, már nem csak a dedikálós sor előtt volt zárva az ajtó, de a másik kettő, amin vásárolni lehetett bejönni, azok is zárva voltak.

Egy pillanatig átvillant az agyamon, hogy kimegyek az épületből (ki is kellett volna menni, hiszen már nem lehetet beállni a dedikáló sorba, viszont sehol nem volt még nyitva kijáratnak mellékajtó!), de a kinti tömeget, és az egyre erősödő zúgolódást, ajtófeszegetést látva, azonnal el is vetettem az ötletet.

Nem mehetek ki két lány mínuszban!

A kordon lábánál a Staff-fickó udvariasan el akart küldeni a fenébe, ő mellette aztán csak úgy nem lehet belógni! De szépen megbeszéltük, hogy milyen hangulat van ott kint, nekem meg itt bent van a felügyeletemre bízott két kiskamasz, szerinte itt hagyom-e őket egyedül…

Ő is rájött, hogy a válasz NEM, és inkább nem szállt szembe velem.

Az emeletre felvezető lépcsőn végre megtaláltam a lányokat..

Még két óra sorban állás következett… újra jó hangulatban, szinte minden gyerek az új kötetet olvasta, nem fájt már semmijük, nem voltak se éhesek, se szomjasak, valami bűverővel bírhat ez a 8. kötet.

Ha eddig még nem derült volna ki:

-          a szervezés pocsék volt

-          nem számoltak ekkora tömeggel

-          egy ponton túl pedig a helyzet átláthatatlanná és kezelhetetlenné vált

Komolyan mondom, minimum egy sportcsarnok, és négy napos dedikáló maraton kellett volna.

Leiner Laura megállás nélkül írt alá. Látszott rajta, hogy fáradt, de leginkább az volt szembetűnő, hogy nagyon megviseli a kialakult helyzet. Mögöttem a finisben még voltak kb 15-en, közülük az egyik lány rosszul lett az egész napos nem evés-ivástól. Azonnal kísérték az gyengélkedőbe a doktornőhöz, Laura pedig ment vele, és ott maradt, míg kicsit jobban nem lett.

Tudod még mindenkinek pár kedves szót mondani, és mosolygott minden hozzá lépő kisebb és nagyobb gyerkőcre is

Úgyhogy szerintem ezért 5/5 csillag jár Neki!

A legnagyobb baj tényleg az volt, hogy nem számoltak ekkora érdeklődéssel, pedig ez egy elképesztően népszerű sorozat hivatalos megjelenése előtt tartott dedikálós-vásárlós bulijánál ez szarvas hiba! Remélem ebből most tanultak!

Illetve az már egy pozitív hatás, hogy lesznek vidéki olvasótalálkozók!

Én tuti megyek, mert Laura nagyon szimpatikussá vált számomra, mint ember is, nemcsak mint író! 

Ui: Ezért a hétvégéért, meg a 4 és fél óra sorban állásért cserébe, kiérdemeltem a világ legjobb unokatesója címét illetve, ha már öreganyó leszek és nem tudok menni, Lillus fog tologatni! 

Georges Simenon: Maigret és az éjszaka örömei

2011-ben az Agave kiadó átvette a Maigret-regények kiadásának jogát, még abban az évben megjelentettek a sorozatból két olyan kötetet (Maigret nyaralni megy, Maigret és a halott gyémántkereskedő), amit még nem olvashattunk magyarul. Illetve ígéretükhöz híven a francia detektív kalandjai mellett hoztak nekünk Georges Simenon-tól két „kemény” művet (A kísértetek és Az özvegy), amik inkább lélektani regények és nem krimik.

Összességében elmondhatom, hogy igényes kiadások, illenek egymáshoz a könyvek, és a legtöbbnek a borítóját is jól eltalálták. A személyes kedvencem a Maigret nyaralni megy.(A világító tornyok, mindig is a gyöngéim voltak.)

"A Picratt's egy kis éjszakai klub Párizsban, ami hajnali négykor zár be. Mindenki hazafelé igyekszik, kivéve Arlette-et, az egyik táncosnőt, aki a körzeti rendőrőrsre indul, hogy bejelentsen egy tervezett gyilkosságot. Állítása szerint két férfi arról beszélgetett a mulatóban, hogy másnap megölnek egy grófnőt. Bár az elmondottak részletei meglehetősen ködösek, reggel a bűnügyi rendőrségen Maigret felügyelő és kollégái kihallgatják a lányt, aki viszont visszavonja a bejelentést arra hivatkozva, hogy előző éjjel részeg mámorában nem is tudta, mit beszél. Maigret-nek azonban bogarat ültet a fülébe a történet, majd délelőtt befut egy telefonhívás; gyilkosság történt, de az áldozat nem az, akire számítottak..."

Maigret nem egy ideges típus, szépen lassan komótosan pipázgatva két konyak között kibogozza a szálakat és felgöngyölíti az ügyet.

Poros francia kisváros, éjszakai mulatók, pipafüst, férfivilág, utánozhatatlan atmoszféra.

A nyomozós szál nem túl bonyolult, és nem is megfejthetetlen, a könyv mégis magával ragad, és letehetetlen. Szeretem a hangulatát. Úgy bolyonganék sötét utcákon, lennék én a felügyelő segédje. (Mondjuk, én már attól az alkohol mennyiség látványától kifeküdnék, amit ezek a francia rendőrök ledöntenek munkaidő alatt.)

Az író

Simenon 1950 decemberében fejezte be "A Maigret és az éjszaka örömei" című művét, ami az egyik legismertebb Maigret-regénnyé vált: mind a francia, mind az angol televízióban 

számos feldolgozás készült belőle.

Megjegyzés magamnak: ideje lenne már megnéznem néhány Maigret- filmes feldolgozást! Bár akárki is játszaná a felügyelőt, nekem nem lenne elég jó, ugyanis a szememben az író és Maigret egy és ugyanaz 

Pontozás:

Kiadó: Agave

154 oldal

Eredeti cím: Maigret au Picratt's

Fordította: Sóvári Judit 

Georges Simenon: Az özvegy

2011-ben az Agave kiadó átvette a Maigret-regények kiadásának jogát, még abban az évben megjelentettek a sorozatból két olyan kötetet (Maigret nyaralni megy, Maigret és a halott gyémántkereskedő), amit még nem olvashattunk magyarul. Illetve ígéretükhöz híven a francia detektív kalandjai mellett hoztak nekünk Georges Simenon-tól egy „kemény” művet (A kísértetek), ami inkább lélektani regény és nem krimi.

Összességében elmondhatom, hogy igényes kiadások, illenek egymáshoz a könyvek, és a legtöbbnek a borítóját is jól eltalálták. A személyes kedvencem a Maigret nyaralni megy. (A világító tornyok, mindig is a gyöngéim voltak.)

A másik „kemény” Simenon regény Az özvegy, egyben ez a másik számomra legszebb borítóval bíró könyv a sorozatból.

Ehhez a történethez nekem nagyon sok idő kellett. Pontosabban sok idő kellett ahhoz, hogy a megfelelő hangulatba kerüljek ennek az olvasásához. Vidáman nem tudtam leülni hozzá, mert ez egy nyomasztó, lehangolt, végig feszült hangvételű mű.

„1934-ben járunk. Coudercné, a középkorú özvegyasszony félig süket apósával él a tanyáján, ahová tizennégy évesen került szolgálólányként, pár év múlva hozzáment a család fiához, majd idejekorán megözvegyülve átvette a ház irányítását. Elhunyt férje ellenséges nővérei hiába próbálják azt tőle visszakaparintani, az özvegy minden erővel küzd ellenük. Egy nap a tanyán felbukkan egy titokzatos, jóképű idegen, akiről kiderül, hogy gyilkosságért öt évet töltött börtönben, mielőtt kiengedték. Az özvegy Coudercné kisegítőként alkalmazza Jeant a tanyán, és rendhagyó kapcsolat alakul ki közöttük. A férfi kezdetben megnyugszik, lecsillapodik az idillinek tűnő környezetben, de egy váratlan esemény hatására igazi kötődéseket nélkülöző gyerekkorának, majd későbbi letartóztatásának emlékei lassan felelevenednek benne, s ez hamarosan drámai következményekkel jár...”

A fülszöveg sem árult zsákba macskát, de ha kihagytam, az első oldalaktól kezdve érezhettem, ennek nem lesz valami jó vége. Viszont a történet során végig reménykedtem, hogy talán mégis…

Simenon-ra nem jellemző a terjengősség, nem fut fölösleges köröket, nem ír le több száz oldalt csak azért, hogy egy vastagabb kötetet tehessünk a polcra. Különösen igaz erre a száraz, fukar lélektani prózára. Ha ember lenne úgy jellemezném: Ritkán és keveset szól, de akkor olyat mond, ami nagyot üt!

Fullasztó volt, mégis igazán olvasós. Az író nagyon tud mesélni, és amint a példa mutatja, nem csak a krimikhez értett mesterien. Élvezet volt figyelni ahogyan kibontja a karaktereket, különösen Jean esetében, ahogy világossá válik miért lett olyan, amilyen, miért gyilkolt...

Gondolkodós, merengős, igazi zord lelkivilágú könyv, ahol igazán a véghez vezető út a legérdekesebb.

1971-ben nagy sikerű film is készült belőle, melyben Alain Delon és Simone Signoret alakítják a főbb szerepeket.

Pontozás:

Kiadó: Agave

144 oldal

Eredeti cím: La veuve Couderc

Fordította: Sóvári Judit  

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény

Mostanában sorra olyan könyvek kerültek terítékre nálam, amik valami miatt mélyen megérintettek. Ez az Árnyalatnyi reményre fokozottan is igaz.

1941-ben Litvániát eltörölték a térképről, Sztálin csapatai bevonultak az országba, szovjetellenesnek nyilvánított emberek (tanárok, papok, orvosok, mérnökök, értelmiségiek, és a családjaik, beleértve a gyerekeket is) százezreit deportálták szibériai munkástáborokba. (Úgy, hogy közben a Nagyvilág előtt ez a hosszú "vendégeskedés" évekig titokban maradt.) Bár ezeket a bánásmód, az ellátás és a többi körülmény miatt nyugodtan nevezhetjük haláltáboroknak is.

Ezt a történetet ritkán mesélik el, de szerencsére vannak olyanok, akik mégis megszólalnak, ahogy Ruta Sepetys is, aki litván menekültek leszármazottja.

Linát, a kamaszlányt édesanyjával és kisöccsével együtt az éjszaka közepén hálóruhában rángatják ki az otthonukból. (Képzeld el, hogy az otthonod, többé már nem a tiéd! Hogy egyetlen bőröndbe kell összeszedned mindened. Hátra kell hagynod a szívednek kedves kincseidet. Egyetlen bőröndben húzod magad után az egész életed!) Teherautóra, majd vonat vagonokba hajtják őket sokakkal együtt, akárcsak egy állatcsordát. Az apát korábban elhurcolták, semmi biztosat nem tudnak róla, a család pedig akarata ellenére útra kell Szibéria felé. Kegyetlen, megalázó, embertelen, szívet tépő dolgokon mennek keresztül.

„… hó és jég alá temetnek minket.”

Lassan két hónapja, hogy befejeztem, de még mindig nem találom a megfelelő szavakat!

Megrendített, ömlöttek a könnyeim, elborzasztott, haraggal, gyűlölettel, fájdalommal, hálával és végül REMÉNNYEL töltött el!

Libabőrösen, lélegzetemet visszafojtva olvastam minden egyes oldalt. Minden egyes sor mögött ott lapult az írónő őszintesége. Tisztelettel, érzékenyen tárta elénk a borzalmakat, és nem esett túlzásokba. Nem lett belőle hatásvadász, véres rémtörténet. Megmaradt tiszta, igaz hangúnak.

Egy fiatal lány, akinek a bálok, a festészet, az első szerelem és hasonlók körül kellene, hogy forogjanak a gondolatai, kénytelen szembenézni a gyűlölettel, a számkivetettséggel, a rabsággal, és a tudattal, hogy bármelyik pillanatban elvehetik az életét, vagy ami még rosszabb, hogy esetleg végig nézheti, ahogyan a szeretteivel végeznek.

 (Mindig is elborzasztott az, ahogyan a tömegeket manipulálni lehet, ahogyan el tudták érni, hogy egy adott nép ellenségének tekintsen egy másikat, és a végén már az sem tudták miért, és honnan ered ez az indulat. Na és mire ment ki mindez? Mire fel a sok vérrontás, az elvesztegetett ártatlan életek? A hatalomért, hogy valaki többet birtokoljon akár csak egy négyzetkilométerrel is, de többet! Elég lesújtó képet fest ez az emberiségről…)

Teli van az feszültséggel, érzelmekkel, igazi katartikus élmény az egész történet! Kihagyhatatlan, egyszuszra olvasmány!

Nincsenek rá szavak, ezt olvasni kell, és kész!

Ami nagyon tetszett: Lina rajzai, üzenetei

Kedvenc idézet: „Az óceán fenekéről próbáltuk elérni az eget.”

Pillangók a gyomorban: Halálra vált, ijedt kis pillangók, de még így is volt egy kis szerelem.

Borító: Gyönyörű!!! Mind meseszép, amit találtam! 

Pontozás:

Kiadó: Maxim

351 oldal

Eredeti cím: Between Shades of Gray

Fordította: Szűr-Szabó Katalin