Az írónő első regénye a Bíborhajú 1.-A boszorka fénye felüdülés volt számomra. Megfogott és elvarázsolt a stílusa, együtt tudtam élni a történettel. Igaz ugyan, hogy kiszámítható volt, és akadtak benne szép számmal klissék, mégis ez mind feledhető volt a hangulat, a világ és a szereplők miatt.
Ahogyan az írónő formálta a szavakat, görgette a mondatokat, az annyira természetes és magával ragadó volt, hogy csak még egy fejezetet, még egyet, és még egyet akartam olvasni, majd csalódottan vettem tudomásul, hogy VÉGE, elfogyott...
Éppen ezért egy részről tűkön ülve vártam a folytatást, másrészről tartottam is tőle. Féltem, hogy a második rész csak halvány utánzata lesz az elsőnek.
Szerencsére Benina rám cáfolt. Nem csak, hogy megütötte a szintet, de magasan túl is szárnyalta.
A Bíborhajú 2.-A boszorka démona messze jobban tetszett, mint a sorozat első kötete.
Az írónő tartozik nekem néhány köteg szívizomszövettel, mert a fülszöveg hatására kisebb infarktust kaptam. Már itt azzal indít, hogy Kellan meghalt, ő pedig ugye hősnőnk, Claire igazszerelme. Ettől dobtam egy hátast, és nagyon reméltem, hogy nem megyünk át P.S. I love you-ba. (Szerencsére nem mentünk!)
Jobb lett volna, ha ezt kihagyják a tartalomismertetőből, mert akkor még nagyobbat durran olvasás közben, de azért így is elég nagyot szólt.
Hál’ Isten Benina azért nem annyira kegyetlen, megadja a lehetőséget Clairen-nek, hogy visszaszerezze Kellan-t. Lényegében erről a csöppet sem veszélytelen vállalkozásról szól ez a rész. Belépünk Hamuvilágba, amely egy párhuzamos, a varázslények világával teljesen ellentétes birodalom.
Aki az egyik világban jó, az a másikban gonosz. Éppen ezért, valaki olyan fog Clairen-nek segíteni, akire egyáltalán nem számítanánk. Korábban gyűlöltem, most viszont sajnáltam és megszerettem, soha nem gondoltam volna, hogy így érzek majd pont ő iránta.
Szeretem Beninában, hogy a karaktereit legyenek azok fő-vagy mellékszereplők egyaránt jól kidolgozottak, az érzelmeik hitelesek. Ezért könnyű őket megszeretni, és nagyon lehet értük aggódni.
Hiányoltam Milant, túl keveset kaptunk most belőle, sebaj, hátha legközelebb.
A jó és a rossz harca általánosan is izgalmasa, de amikor egy emberen belül küzd a két erő egymásban az borzongatóan különleges. Engem teljesen lebilincselt! Még több ilyet!!!
A világ (itt ugye kapunk egy teljesen újat) jól kidolgozott. Van benne disztópia, amit nagyon kedvelek, így dupla élvezet volt.
Díjaztam, azt is, hogy bár van benne szenvedés, és vívódás bőven, mégse esik át a ló másik oldalára, és nem túlozza el az érzelmeket, mégis hiteles tud maradni.
A cselekmény is végig pörög, nem hagynak minket unatkozni.
Megrögzött romantikus vagyok, és hiszek az igazszerelemben, meg abban is, hogy meg kell tenni mindent, amire csak képesek vagyunk a szeretet személyért. Viszont, ha valaki (jövőbelátó képességgel) azt mondja, hogy álj ellent a kísértésnek, mert mások fognak szenvedni a te élvezeted miatt, akkor nagylánynak kell lenni, és azt mondani: „Állj, majd később leszünk egymáséi!”
Ez, pontosabban a „megállj!” hiánya volt az egyetlen sérelmem.
A váltott nézőpontos elbeszélés is remek ötlet volt! Kellan szemszögéből még sokkal többet is elbírtam volna! Remélem a harmadik kötetben lesz még ilyen!
Természetesen Benina úgy fejezi be ez a rész, hogy tűkön ülve várom a folytatást, és már előre sejteti, hogy nagy durranásra számíthatunk.
Érzelmekkel teli, sötét tündérmese. Varázslat, szerelem, jó és rossz harca, kell ennél több? Nem tudom, nem imádni! MÉG!
Ami nagyon tetszett: Kellan szemszöge, a Zsoldos, az idézetek a Büszkeség és balítéletből, illetve, hogy Claire ebből olvas fel
Kedvenc idézet: „Azt mondják, hogy a düh vörös, de tévednek. Az én haragom sötétebb volt, mint a legfénytelenebb éjszaka, és mélyebb a legnagyobb óceánnál is.”
Borító: A lángoló kereszt mellett nekem jobban tetszett volna egy jégvirág (jeges kék színben) a hópelyhek helyett.
Pontozás: 5*
Kiadó: Könyvmolyképző
389 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése