2013. március 12., kedd

Őrület, hisztéria, jelentés a SzJG dedikálásról


Álltam én már iszonyt hosszú sorban órákat, hogy dedikáltassak, de ilyet még nem pipáltam… szerintem egy Bon Jovi koncerten lehet ekkora őrület!


Van nekem egy Lillám (unokatesó, 15 éves), aki sokáig a könyvek felé se nézett, pedig én nagyon lelkesen ajánlgattam neki ezt is azt is, míg végül utolsó próbálkozásként megvettem neki a Leiner Laura sorozatának, a Szent Johanna Giminek ez első részét. Na, ez végre betalált! Kevesebb, mint fél év alatt végigolvasta az addig megjelent mind hét kötetet. Rajongóvá vált! Sőt, azóta rendszeresen és lelkesen olvas más ifjúsági könyveket is! Igazi könyvmolypalánta lett belőle!
Mivel imádom, megígértem neki, hogy a nyolcadik, azaz az utolsó rész dedikálására elviszem.

Mind a ketten izgatottan vártuk március 9-t, a nagy napot! (Időközben én is rajongója lettem a SzJG-nek!)

Hol is kezdjem?
Március 8-9-én (péntek-szombat) tartották a dedikálással egybekötött megjelenést. Suli napon nem akartam menni, hogy Lillus ne mulasszon, (utólag azt kell mondjam, a suliból kellett volna lógni egy napot!), így mi a szombati napot választottuk. 
10-17 óráig volt meghirdetve.
Úgy gondoltam, mivel egész napos, bőven ráérünk, ezért első körben úgy terveztem meg a vonat utat, hogy 11 körül legyünk a helyszínen. Szerencsére, reggel korán keltem (izgultam ám rendesen, hiszen nem vagyok járatos a Nagyvárosban J), amint kiláttam a fejemből facebookon csekkoltam a frisseket, itt olvastam, arról, hogy már a pénteki napon is nagy tömeg volt, és sokan nem kerültek sorra.
Uccu neki, mi is hamarabb indultunk!

Így 10-re felértünk a színházhoz, ahova a dedikálást szervezték. Nem akartam hinni a szememnek! A sor már egyszer teljesen körbe kerülte a Hevesi téri színházat (bent az épületben a kávézó mellett dedikált az írónő, odalent pedig lehetett vásárolni), a főbejárat előtt, már a következő kanyarulatba sikerült beállnunk. Akkor még elegek voltak a kordonok, és átlátható a helyzet, jól látszott, hol is kezdődik a sor. (Persze így is akadtak olyanok, akik velünk együtt érkezdet, és szabadon értelmezték a sorban állás fogalmát, és a kordonon átcsusszantak, hogy rögtön előre jussanak. Úgy voltam vele, hogy ezt a napot úgy is erre szántuk, engem ne anyázzon senki, csak szépen haladjunk a sorral.)

Elkezdődött a tyúklépésben araszolás, de a hangulat jó volt, beszélgettünk, nevetgéltünk, szóba elegyedtünk az előttünk-mögöttünk állókkal…Egy ponton meglódult a sor, felcsillant a remény, de ez csak a látszat volt, kétfelé vált a sor.
A „lassúban” a könyvet és a SzJG-s kincseket (táska, bögre, kulcstartó, könyvjelző, karkötő srb.), lehetett megvenni, míg a „gyorsban” csak a könyvet. 

Ezek után jött a felismerés, nem elég megvennem a könyvet, egy harmadik, szó szerint kilométeres sor vár rám, ahol már a könyvvel a kezemben várakozhatok a dedikálásra. Állt előttünk egy szimpatikus anyuka a kislányával (Virág, 7. osztályos), megbeszéltem az anyukával, hogy a Virág velünk marad, mi megvesszük a könyvet, ő pedig beáll a dedikálós sorba, gondoltam, hátha így valamivel jobban járunk…
Hármasban várakozunk tovább, egyre feszültebb, fáradtabb és idegesebb volt mindenki. Egyre nagyobb lett a tömeg, a később érkezők próbáltak előrébb furakodni, közben sorra jöttek ki már könyvvel a kezükben, út szélén olvasó, autók között szaladgáló gyerekek, forgalomirányítót kellett hívni…

10-kor álltam be a sorba, 12 óra volt, hogy az épületen belülre jutottunk, de még ekkor is messze voltam a könyvvásárlástól! Egy kordon választott el a harmadik sortól (ez volt a dedikálós), éppen betettem a lábam az épületbe, amikor ez egyik szervező közölte a harmadik sorral, hogy becsukják az ajtót, és nincs tovább dedikálás, mert hatalmas a roham, a tömeg, azok is akik bent vannak az épületben és megvették már a könyvet, csak órák múlva végeznek, az írónő megállás nélkül dedikál, kezd kimerülni, és vhol meg kell húzni a határokat!

Gondolhatjátok mit éreztem!
Még vagy 100 ember állt előttem, nem volt még könyvem, és már dedikáltatni se tudok.. közben meg akik szintén hallották az új infókat elkezdtek tülekedni, zúgolódni. (Megjegyzem a dedikálós sor az épületen kívül már akkora volt, hogy ha annak a közepén vagy a végén álltam volna órákig nem tudom meg, hogy hiába minden, nem tudom aláíratni a könyvem.)

Mellettem Lilla és Virág teljesen letörve ( Virág Hévízről, mi Kecskemétről utaztunk fel), mögöttem több ezer dühös tini, fájt a lábam, a derekam, elegem és melegem volt, és egy nagypapa a fülem hallatára megbeszélte, rosszullétet szimulál, hogy leülhessen egy korodon szerepét betöltő székre, míg az unoka megveszi a könyvet…

Na vahol itt lett elegem…
Lilla és Virág picik, vékonyak, a trükkös nagyapó mellett még simán, feltűnés nélkül elfértek, és beállítottam őket a dedikáló sorba… kb fél órával később megvettem a könyveket, és odaadtam a lányoknak, úgy voltam vele én inkább lemondok a dedikálásról, csak ők bejussanak.
Mire eddig eljutottam, már nem csak a dedikálós sor előtt volt zárva az ajtó, de a másik kettő, amin vásárolni lehetett bejönni, azok is zárva voltak.
Egy pillanatig átvillant az agyamon, hogy kimegyek az épületből (ki is kellett volna menni, hiszen már nem lehetet beállni a dedikáló sorba, viszont sehol nem volt még nyitva kijáratnak mellékajtó!), de a kinti tömeget, és az egyre erősödő zúgolódást, ajtófeszegetést látva, azonnal el is vetettem az ötletet.
Nem mehetek ki két lány mínuszban!

A kordon lábánál a Staff-fickó udvariasan el akart küldeni a fenébe, ő mellette aztán csak úgy nem lehet belógni! De szépen megbeszéltük, hogy milyen hangulat van ott kint, nekem meg itt bent van a felügyeletemre bízott két kiskamasz, szerinte itt hagyom-e őket egyedül…
Ő is rájött, hogy a válasz NEM, és inkább nem szállt szembe velem.
Az emeletre felvezető lépcsőn végre megtaláltam a lányokat..
Még két óra sorban állás következett… újra jó hangulatban, szinte minden gyerek az új kötetet olvasta, nem fájt már semmijük, nem voltak se éhesek, se szomjasak, valami bűverővel bírhat ez a 8. kötet.
Ha eddig még nem derült volna ki:
-          a szervezés pocsék volt
-          nem számoltak ekkora tömeggel
-          egy ponton túl pedig a helyzet átláthatatlanná és kezelhetetlenné vált
Komolyan mondom, minimum egy sportcsarnok, és négy napos dedikáló maraton kellett volna.

Leiner Laura megállás nélkül írt alá. Látszott rajta, hogy fáradt, de leginkább az volt szembetűnő, hogy nagyon megviseli a kialakult helyzet. Mögöttem a finisben még voltak kb 15-en, közülük az egyik lány rosszul lett az egész napos nem evés-ivástól. Azonnal kísérték az gyengélkedőbe a doktornőhöz, Laura pedig ment vele, és ott maradt, míg kicsit jobban nem lett.
Tudod még mindenkinek pár kedves szót mondani, és mosolygott minden hozzá lépő kisebb és nagyobb gyerkőcre is
Úgyhogy szerintem ezért 5/5 csillag jár Neki!

A legnagyobb baj tényleg az volt, hogy nem számoltak ekkora érdeklődéssel, pedig ez egy elképesztően népszerű sorozat hivatalos megjelenése előtt tartott dedikálós-vásárlós bulijánál ez szarvas hiba! Remélem ebből most tanultak!
Illetve az már egy pozitív hatás, hogy lesznek vidéki olvasótalálkozók!
Én tuti megyek, mert Laura nagyon szimpatikussá vált számomra, mint ember is, nemcsak mint író! 

Ui: Ezért a hétvégéért, meg a 4 és fél óra sorban állásért cserébe, kiérdemeltem a világ legjobb unokatesója címét illetve, ha már öreganyó leszek és nem tudok menni, Lillus fog tologatni! 

7 megjegyzés:

  1. Awwwww! Tényleg kiérdemled. Laurát tényleg nagyon megviselte a dolog, az utána lévő Ustreamen is folyton bocsánatot kért. Nem egyszerű ez, egy ilyet megszervezni sem és kibírni meg még inkább sorbanállóként is. Kíváncsi vagyok majd a befejező kötetre, de még csak a másodiknak esek neki úgyhogy ez még várat magára :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nálam a harmadik kötet következik. Direkt nem rohanok végig a sorozaton, mert így van mire várni még :)
      Lillám imádta ezt a részt is, az utolsó 20 oldalon egyszerre röhögött és sírt

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Virág anyukája kint az épületen kívül, valahol a km-es sorban, eléggé aggódott értünk, de sikerül vele telefonon beszélni

      Törlés
  3. Bennem is ez a kérdés maradt a bejegyzés olvasása után... :D

    VálaszTörlés
  4. Azta... Hát, minden elismerésem nektek is, meg az írónőnek is. Akkor én mázlista voltam. Nekem ott van a sulim a színház közelében, pénteken korán végeztem (12 körül), és kb 2 óra alatt tudtam dedikáltatni. Ezt a szervezéses dolgot viszont nem igazán értem. A tömeg igazán lehetett új a szervezőknek, a hetedik kötetnél is elég sokan jelentek meg, én azt hiszem oda egy húsz perccel a nyitás előtt értem, és már akkor állt egy jó hosszú sor a bejárathoz (akkor a PeCsában tartották). Amikor pedig végig álltam, és kijöttem még hosszabb volt a sor, mint mikor én megérkeztem, pedig akkor is több mint 2 órát álltam sorba ha jól rémlik. Ráadásul ez a befejező kötet volt, azóta gondolom még többen találtak rá a sorozatra, meg határozták el, hogy frissen, dedikáltan akarják olvasni...
    De legalább megérte a várakozást? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meg ám, mert Lillám, repesett a boldogságtól!

      Törlés