Amikor először megláttam a könyv címét még borító nélkül a kiadó oldalán, azt hittem, hiányzik egy kérdőjel. No és én? Nem ez lenne a cím? Végül, mikor már kikerül a fülszöveg a moly.hu-ra, teljesen képbe kerültem. No az egyik főszereplő neve. A Nolwenn becézése.
Már az első néhány fejezet után éreztem, hogy nehéz lesz erről a könyvről beszámolót írni. Egy koránt sem szokványos témát boncolgató ifjúsági regény.
A tizenhárom éves Lou szemén keresztül látjuk az eseményeket. Lou intellektuálisan koraérett kamaszlány. Okos, túl okos, állandóan kérdéseket tesz fel magának és környezetének, megszállottan kutat a válaszok után. Látszólag tökéletes az élete, de akkor vajon mitől annyira zárkózott, miért fél megszólalni, miért nem boldogul az emberekkel és a cipőfűzőjével?
No tizennyolc éves, nincs senkije és semmije.
Vad, koszos, az utcán él. Hajléktalan.
A két lány teljesen más világban él, de egy nap találkoznak, és ettől Lou élete teljesen megváltozik. A kislány úgy dönt, ő nem adja fel, nem mond le Nóról, csak azért mert róla és a hozzá hasonlókról a társadalom már lemondott.
Ott van még Lucas, Lou túlkoros osztálytársa, aki nagyon vagány, pimasz, és oda vannak érte a lányok. Nem mellékesen magányos. Ő fog a lányoknak segíteni.
Delphine de Vigan ezért a könyvért számos elismerésben részesült, úgy érzem nem alaptalanul.
Nem akció dús, sokkal inkább lélektani írás.
Az első és a legszembetűnőbb, amire az írónő felhívja a figyelmünket az a hajléktalanok helyzete.
Te is, én is szinte naponta láthatjuk őket az utcákon.
Mikor kimondom a szót, hogy hajléktalan, neked milyen kép villan be?
Nekem egy szakállas, koszos, szakadt ruhájú FELNŐTT férfi. De a mi Nónk, még csak egy gyerek. Hogyan juthat gyerekkén idáig valaki? Eddig bele se gondoltam, hogy hányan élhetnek ilyen élhetetlen körülmények között.
Bár korában is tudtam, de most még jobban tudatosult bennem, hogy nekem milyen jó sorom van. Van egy ágyam, és fedél a fejem fölött.
A regényben a felnőttek különböző okokból és különböző módon magára hagyták a gyerekeket. Az írónő nem vádaskodik, de mondjuk úgy, hogy egyik szülő sem kapná meg az év apukája illetve az év anyukája díjat. Engem ezen a ponton tudott igazán megérinteni. Én nem ilyen szülő akarok lenni! Az én (még nem létező) gyerekeimnek ilyet ne kelljen átélni!
Gyorsan megszerettem Lou karakterét, és szorítottam neki, hogy teljesüljenek a tervei, hogy elérje, amire vágyik. Mégis Lucas-szal tudtam a legjobban azonosulni, mert az ő korában az én családi hátterem is hasonló volt.
A kiadó 16 éves kortól ajánlja a könyvet. Magam részéről hozzá fűzném, hogy szülőknek kifejezettem javaslom!
Megfogott, ahogyan az írónő a belső fájdalmakat ábrázolja.
Ahogy szépen lassan kibontakoztak a szálak, úgy lett egyre szívfájdítóbb a történet.
Az élet könyörtelenül kegyetlen tud lenni.
Megjegyzés a pontozásról: a levonás azért jár, mert én még mindig egy pályaudvaron ülök és várom a válaszokat. Talán éppen ezért, többször olvasós könyv.
Ami nagyon tetszett: „Csipet”
Kedvenc idézet: „… semmi nem figyelmeztet rá, hogy vigyázat veszély, gyakori földomlás, vagy közelgő csalódás. Az életben egyedül vagyunk a jelmezünkkel, és nem számít, ha már egészen elrongyolódott.”
 |
| Párizsban ilyen táblák jelzik a metrót |
Borító: nem rossz, de nekem ez a másik jobban tetszik.
Az olvasási lehetőséget köszönöm a kiadónak, és Borostyánnak!
Pontozás: 4,5
Kiadó: Könyvmolyképző
212 oldal
Eredeti cím: No et moi
Fordította: Burján Mónika
Nekem is nagyon tetszett, habár 13 évesen olvastam el. Igen szívszorító és fájdalmas volt. Főleg a vége. Ennél a könyvnél jöttem rá, hogy nem végződhet minden 'heppi-enddel'. :(
VálaszTörlésNagyon tetszett a beszámoló, amit írtál!
Köszönöm!
TörlésTényleg szomorú történet, de kár lett volna kihagyni :)