Hajnalhasadás...

3:15-kor dobpergés szakítja félbe az éj bársonyos csendjét. Kábultan fordulok a másik oldalamra, ami igen nehézkes az én ágyamban, tudni illik annyi díszpárna és medvebocs lakik benne, hogy én lassan már a földre szorulok. De leküzdöm az akadályokat és átkecmergek a másik oldalamra. A dobok nem hallgatnak el, egy egész zenekar csatlakozik hozzájuk. Fejemet párna alá rejtem, de ez sem segít. Lassan visszakúszik a tudatom, mely az éjszaka kirándulni volt egy másik dimenzióban. Rájövök, hogy nem nagykoncerten ülök, nem is szerenád szól az ablak alatt, csupán az ébresztő jelzi, ideje felkelni. 
Ismered a határt álom és ébrenlét között? Azt a vékony vonalat, ahol minden olyan valóságos, szinte már tapintható, ahol semmi sem lehetetlen, és semmi sem elképzelhetetlen? Ébren vagy, vagy mégsem? Álmot látsz, vagy mégsem? Mondom, egy másik dimenzió!!!
Innen kell most visszatérnem. Olyan rossz, hogy az már szinte fáj! Valahogy mégis kigurulok a dunyhából, elcsoszogok a fürdőszobáig. Megnyomom a kapcsolót, és lőn világosság! Kezdetnek megvakulok néhány percre, végül retinám regenerálódik, és a tükörbe nézve megpillantom magam. Fejem tetején kócos boglya, alatta világít szénszínű szemem. Felcsillan benne az éjjeli álomkép. Mosolyra húzza számat, átmelengeti lelkem, ennek köszönhetően el tudok indulni. Korábban az is lehetetlennek tűnt, hogy fel tudok öltözni, most könnyedén teljesítem. A munkába is bejutok. Nincs morcos arcom. Gőzölgő teámat kortyolgatva, próbálom, felidézni a képet, amit álmomban láttam. De már nem emlékszem rá. Hová lett? Hiszen ott volt a szememben! Vagy képzeltem? Biztosan nem! Beszippantotta, és elnyelte volna a tükör? 
Fájó boldogságot érzek, hiszen elvettek tőlem valami szépet, emlékének csupán a nyoma van bennem, abból is csak a hangulat. De az viszont még bennem dereng, ettől, és nem a forró teától melegedett át  a testem és a lelkem...